Jerry Shriver

Egy veszett kutya története

2025. május 17. - CheckpointCharlie88

NGZ nem viccelt. Egy Pár üzenetváltás után papírra vetette már csak dacból is azt, amit mások még itthon nem nagyon. Megírta Jerry “Mad Dog” Shriver történetét.

Jó szórakozást.

Jerry M. Shriver a 101. légi szállítású hadosztály katonájaként még fiatalon.

Mára a vietnami háború is a retro kategória részét képzeli, egy olyan korszak konfliktusa, ami újraéledt a jelen kor háborúellenes, lázadó, szabadságra és békére vágyó generációinak szimbolisztikájában, klasszikus idézettel élve “War never changes” (A háború sohasem változik), ahogy lenyomata és mítosza is megannyi tényt és talányt tartalmaz, mint a konfliktus kaotikus élete…és jó esetben lezárása, megszűnte.

A köztudatban lángoló erdők, vadlibaként szárnyaló helikopterrajok, végtelenségig hulló bombák, a recsegő hangszórókból üvöltő rock’n’roll karakterizálják ezt a konfliktust, szemben az elszánt tekintetű, fekete ruhát, és három mérettel nagyobb rizskalapot viselő, kölyökképű ázsiai szabadságharcosokkal. Aki szeretne kicsit mélyebbre merülni, annak készítettem ezt a cikket.

Kistigrisek és nagyhatalmak

A vietnami térség fegyveres konfliktusainak története a második világháborútól számítva az egyik legszövevényesebb, nyúlüregekkel kiismerhetetlenül behálózott szegmens. Annyi nemzetiség, politikai elképzelés, fegyveres csoport jelent meg ebben a nem is olyan nagy, mindössze pár évtizedet felölelő intervallumban, amiről napokig lehetne diskurálni.

A gyarmatbirodalmak összeomlásával a régi monarchiák felébredtek, miközben a kétpólusú világrend egy újabb “felvásárlópiacot” talált magának. Laoszban, Kambodzsában és Vietnámban is ez történt, az országok politikai megosztottsága nőtt, a királyi családokkal, vagy a demokratikus berendezkedést támogató nyugati irányzatok politikusaival szembe került a szocialista ideológia, aminek egyik legnagyobb exportőre a Kínai Népköztársaság volt. Vietnám koreai példára megosztásra került, és polgárháborúból-polgárháborúba keveredett.

Észak-Vietnam hadserege fáradhatatlanul támadta a demokratikus déli országrészt, a határvonal demilitarizált zónája csak hírből ismerte a fosztóképzőt, emellett a szomszédos Laosz és Kambodzsa felfegyverzett kommunista politikai mozgalmai támogatásukról biztosították mind az észak-vietnami hadsereget, mind a délen működő Népi Felszabadítási Frontot (avagy VietCongot), akik akkorra egy komoly fegyveres erővel, és egy szó szerint föld alatt működő kormányzattal bomlasztották a dél demokráciára való törekvéseit, amik egy puccsal és korrupcióval megfűszerezett folyamatba torkolltak. A dél-vietnami vidék lakosságának sorsa különösen nehéz volt, mivel a kormánycsapatok és a Vietcong is egyaránt sanyargatták a főként mezőgazdaságból élő helyieket.

Laoszban a Pathet Lao, Kambodzsában a Vörös Khmerek igyekeztek destabilizálni az uralkodói házakat, amiket a 60-as években egyre látványosabban támogatott a nyugat, ezen belül az Egyesült Államok.

Indokína akkori térképe, és a Ho Si Minh-ösvény főbb útvonalai.

Történetek a tábortűznél

Amikor arra kerül szó, hogy mi is okozta az amerikaiak vietnami kudarcát, általában csak a probléma valós oka nem kerül kimondásra.“A vietnamiaknak jobb volt a helyismerete.” – Részben. A VietCong 2 fő elemre bontható. A VietCong fő erők egy, az északi hadsereg tisztjeivel, Szovjetunióban kiképzett specialistáival megtűzdelt, folyamatosan frissített ereje állandó mozgásban volt Vietnam és Kambodzsa határvidékén, és Saigontól nyugatra, pl a híres Vasháromszög alagútrendszerében. Innen koordinálták a hadműveleteket, stratégiai szerepet vállaltak a dél-vietnámban állomásozó szövetséges erők (Dél-Vietnami hadsereg – ARVN, az USA csapatai, a dél-koreai, ausztrál, kis létszámban tajvani, illetve a szövetségesekkel szimpatizáns helyi kisebbségek) ellen. Illetve a VietCong helyi erők a lokálisan verbuvált civilek, akik mindennapjaikat a vidéken, vagy a városokban élték, és mozgósítás során tevékenykedtek.A VietCong fő erő sokkal inkább tekinthető egy tényleges gerillahadseregnek, akik nem feltétlenül rendelkeztek nagyobb helyismerettel, mint a helyi erők…akik viszont felszerelésben és létszámban is elmaradtak a szövetséges erőkkel szemben.

Az északi hadsereg egy korszerű, sorozott, szocialista mintájú hadsereg volt. Több száz kilométerről, az északi országrész hegyeiből jöttek, és végképp nem ismerték a déli vidéket. Ha valaki megnézi Vietnam térképét, láthatja mennyire hosszan terjed észak-déli irányban. A klíma változatos, ahogy a földrajza, növényvilága is. “Északon születtem, hogy délen haljak meg” gyakori tetoválás volt ez az északi katonák öklén. Egy évre sorozott, jól képzett, jól ellátott, és rendszeresen pihentetett csapatok voltak. A déli-vietnami hadsereg katonáit 4 évre sorozták, ami felért a biztos halállal. Az amerikai egységek számára pihenés nem volt, egy kimutatás szerint a harcoló egységek 1 éves (vagy tengerészgyalogság esetén 13 hónapos) szolgálatuk napjait 90%-ban tűz alatt töltötték. Az eltávozások száma alacsony volt, és a háború eszkalációjával egyáltalán nem volt biztonságos a külföldi katonák rekreációja, pl Saigonban.

Az Egyesült-Államok áldozatos munkával próbálta a helyiek rokonszenvét megnyerni, ami több-kevesebb sikerrel szolgált, de az általános dehumannizáció, aminek nagy mesterei voltak pl. a koreai katonák, tönkretették a törékeny bizalmat. A civil lakossággal szembeni atrocitások minden fegyveres fél oldaláról gyakoriak voltak, talán az ausztrálokkal kapcsolatban nem találtam ilyen nemű feljegyzést a cikk írásakor. Általánosságban kivételt képez továbbá minden speciális erő, ugyanis ők eléggé elszigetelten tevékenykedtek.

A szovjet vs nyugati felszerelés is egy általános felvetés. Mindkét fél a legkorszerűbb eszközökkel harcolt. Ezek a korszerű eszközök mindkét oldalon tönkrementek, a túlzott használat, illetve a természetföldrajzi viszonyok miatt. Az USA a légi háborút az első naptól kezdve megnyerte, de az északi légvédelem pusztító ellencsapásokat mért. A kínai és varsói kalasnyikovok ugyanúgy elakadtak a sártól, mint ahogy felrobbantak az amerikai specialisták által megpiszkált, majd elterjesztett lőszerektől. A piaci okokból az előírtnál rosszabb lőporral töltött amerikai lőszerek elkormolták az M16-ot, ami annyira jól szigetelt a víz, és a kosz ellen…hogy a katonák nem kaptak tisztítószettet (tehát a puska magát tette tönkre, és a szuronyhalált halt G.I.-ok mellett sokszor félig szétszedett puskák jelezték ezt a kardinális mellényúlást).

A kudarc fő oka leginkább az elhibázott stratégiában rejlett. Egy – fentebb már jelzett – rendkívül hosszan kiterjedő, beláthatatlan ország határainak védelmére berendezkedni, egy frontvonal nélküli háborúban, lehetetlenség. A vadnyugati jelleggel előretolt bázisokról üzemelő amerikai egységek sikereit a “megölt vietcongok” számában mérték. Az ellenség bármikor átmenekült az elvileg semleges Kambodzsába, vagy Laoszba, ahová a szövetséges egységek nem követhették őket.

A törvényen kívüliek és indiánok

Kennedy elnök nagy rajongója volt a különleges hadviselésnek, vallotta, hogy kis létszámú profi erő fenntartása kifizetődőbb, mint a nagy hadseregek üzemeltetése…ezzel bizonyos körökben nem volt népszerű. Minden esetre megalapult a MACV – Military Assistance Command, Vietnam, ami 1962. elejétől igyekezett katonai segítséget nyújtani a dél-vietnami erőknek. Tanácsadás, kiképzés, a területet jól ismerő kisebbségek szimpátiájának elnyerése, felfegyverzése, szóval “tipikus Zöldsapkás” feladatok tartoztak a MACV égisze alá. Ezzel párhuzamosan a kevert szövetséges (amerikai, kis számban ausztrál) és helyi egységek felderítő, vagy portyázó feladatokat végeztek. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenfél a környező országokban is mozog, egyre több mélységi feladatot látott el a MACV. A Ho Chi Minh ösvények óriási mennyiségű hadianyagot, és csapatokat juttattak délre, mindezt Laoszon és Kambodzsán át, így erre a problémára megannyi megoldási stratégia született.

A MACV-SOG (Special Operations Group) három parancsnokságot alakított ki, a CCN (Command and Control North), CCC (Central) és CCS (South) három területre osztotta a déli országrészt. Tagjai innen hajtottak végre küldetéseket, amik szinte kivétel nélkül “Over the Fence” akciók voltak, avagy…túl a kerítésen, a tiltott területek mélyén.

A MACV-SOG emblémája és a Támaszpontjai Dél-Vietnámban.

A MACV-SOG Recon Team (felderítőcsapat) 2 amerikai és 4 helyi katonából állt. A csapatokat amerikai államokról nevezték el. Katonáik semmiféle olyan azonosítást nem viselhettek, ami mutatja frakciójukat. Az egyszerű, olajzöld egyenruha, északiaktól zsákmányolt felszereléssel, táskákkal, tártartókkal, néha vöröscsillaggal a sapkán, ellenséges fegyverek használata, rendhagyó megoldások jellemezték a MACV-SOG csapatok küllemét. Volt, aki feketére festette ruháját, volt aki spray-jel fújta álcamintásra. Az M16 helyett megszületett az XM177, aminek lángrejtő/tompító eszköze módosította a fegyver hangját…ezzel is megtévesztve az ellenfelet. A CISO – avagy a Counterinsurgency Support Office, egy Okinawán alapult iroda pedig minden idejét arra fordította, hogy a szövetségesek gerillatevékenység elleni saját gerillaháborúját támogassa. Az észak-vietnami felszerelések jobb minőségű másolatai, leutánzott egyenruhák, speciális kommunikációs eszközök, és megannyi felszerelési tárgy hivatott a különleges egységek munkájának segítésére.

1967. A képen egy 6 fős felderítő csapat. 4 fő bennszülött Montagnards, és 2 fő amerikai katona,

jobb szélen Mad Dog.

Többféle, egyáltalán nem veszélytelen feladat várta ezeket a harcosokat. Fogságba esésük minden esetben egyenlő volt a biztos halállal, ugyanis amit csináltak, kémtevékenységnek minősült, főleg az olyan fogoly-ejtő (általában Ho Chi Minh ösvényen vezető sofőrök levadászása) küldetések, amiken teljes mértékben ellenséges megjelenéssel üzemeltek.

Gondolom sokan emlékeznek a Halál ötven órájának jelenetére, amiben az amerikai katonai rendőrnek öltözött németek elterelik a felvonuló szövetséges csapatokat….nos őket is kivégezték elfogóik.

Mad Dog teljes felszerelésben, és a SOG-ra jellemző Észak-Vietnámi sisakban.

Ugyanilyen sisakokban egy másik SOG egység katonái.

Olyan különleges feladatok is felmerültek, mint a már röviden említett szabotázsok (Operation Eldest Son). Az északi hadsereg útvonalán olyan lőszerellátmány depokat állított fel a MACV személyzete, ami megspékelt hadianyaggal volt tömve. A délre vonuló, vagy épp egy csata után pihenőre térő északi katonák innen újraszerelték magukat…majd a fegyvereik elsütésekor jött a kellemetlen meglepetés. Nem csak kézifegyverek lőszerét, tüzérségi lövedékeket is szabotáltak a szövetségesek.

Összességében a Recon Teamek többszörös túlerővel szemben intéztek felderítő, rajtaütő és szabotázsakciókat. A MACV ezentúl üzemeltetett ún. Hatchet Force-okat, amik nagyobb létszámú, kevert csapásmérő erők voltak. Őket volt, hogy a “tiltott országokban” lelőtt pilóták megmentésére, vagy hosszabb távú, mélységi csapásmérő akciókra vetették be (Operation Tailwind).

A MACV-SOG egyike azon ritka alakulatoknak, akik 100%-os veszteséget szenvedtek a háború folyamán, azaz minden egyes tagjuk legalább egyszer megsérült. Hihetetlen emberi teljesítményt produkáltak, és felszámolásukig rengeteg sikeres küldetést vittek véghez, felmérhetetlen károkat okozva az ellenségnek.

Itt megemlíteném, hogy az észak-vietnami vezetés sem volt rest, alapított úgynevezett “recon-hunter csapatokat” akik legalább akkora félelmet keltettek a szövetséges csapatokban, mint azok a túloldalon. Ezen vadászcsapatok történetének dokumentációja hiányos, leginkább Specnaz kiképzésen átesett ex-ejtőernyősök voltak, akik futárlánccal kommunikálva, könnyű, gyors mozgású csapatokkal, kutyás felderítőkkel kutatták az általában állig felfegyverzett, nehéz mozgású MACV-SOG, LRRP, Marine Recon járőröket. Szövetséges ellenfeleiktől eltérően, mindig egy nagyobb északi egység környezetében tevékenykedtek.

“Tudtuk melyik zónákban tevékenykednek, ott ülve, vagy állva aludtunk, fegyverrel a kézben.” – egy nyugalmazott LRRP az északi recon hunter csapatokról.

A szőke cowboy, és hegylakói

Mint minden fegyveres konfliktus, a vietnami háború is rengeteg legendát termelt ki. Miután ez volt az egyik első olyan háború, aminek lezárásában nagy szerepe volt a közvélemény nyomásának, hősei sokáig “nem voltak megénekelve”, vegyes érzelmeket váltott ki a látszólag értelmetlen vérontás, egy ország megnyomorítása, és megmérgezése. Ha ezt félretesszük, pártatlanul láthatjuk milyen emberi teljesítmények és sorsok rajzolódtak ki abban az embertelen káoszban.

Jerry Shriver irányítja Montagnards katonáit a bevetésre készülve.

Jerry Michael Tate Shriver 1966-ban, 4 évnyi tajvani, majd nyugat-németországi szolgálat után került Vietnamba, ahol az 5. Különleges műveleti csoport állományába jelentkezett. A “Zöldsapkások” alkották a MACV-SOG gerincét.

Jerry 1941-ben született, 5 testvérével Floridában nevelkedett, egy jómódúnak mondható, déli családban. 1962-ben jelentkezett a légideszanthoz, és a 101-es légideszant hadosztály kötelékében került külhoni szolgálatra. Vietnami kiküldetése során a nagyrészt a MACV-SOG CCS-t erősítette, Jerry “Maddog” Shriver 1969. Április 24-én tűnt el, 1974-ben feltételezhetően az ő maradványait találták meg, eltűnésétől nem messze, Kambodzsában.

Jerry Shriver az amerikai aranykor szépreményű polgárából vált igazi harcossá.

A CCS-nél senki sem volt olyan, mint Mad Dog Shriver, A tipikus magányos harcos, antiszociális, aki megszállottja, amit csinál, a legjobb csapattag, aki mindig, folyamatosan edz, folyamatosan edzett. - Jim Fleming becsületrenddel kitüntetett, USAF Huey SOG pilóta.

Shriver ritkán beszélt, és napokig ugyanazokban a ruhákban járkált a táborban. Álmában

egy töltött puskát szorongatott, a klubban pedig vett egy láda

sört, kinyitott minden dobozt, majd egyedül elment egy sarokba, és

mindegyiket megitta.

Bár megkapta az Ezüst Csillagot, öt Bronz Csillagot és a Katonai Érmet, a 28 éves Zöldsapkás nem törődött a kitüntetésekkel. De törődött a Montagnard hegyi törzs tagjaival (legendás harcosok és felderítők, akik az amerikaiak szövetségesei voltak a konfliktus alatt), és minden pénzét rájuk költötte, még élelmet, ruhát, bármit, amit az embereknek adhatott megvett, hogy szétossza a Montagnard falvakban.

Ő volt az egyetlen amerikai a CCS-nél, aki a Montagnard laktanyában lakott.

A Montagnardok szinte tisztelték

Shriver emberi között vidáman.

Shriver legközelebbi társa egy német juhászkutya volt, akit Tajvanról hozott vissza,és akit Klausnak nevezett el.

A két kutya együtt. Shriver és Klaus

Egyik este Klaus a sörtől rosszul lett, néhány felderítő megitatta, és a kutya az altiszti klub padlójára ürített. A katonák a kutya orrát a székletbe nyomták, majd kidobták. Shriver megérkezett, ivott egy sört, levette kék bársony dohányzókabátját és derbi sapkáját, letett egy .38-as revolvert az asztalra, majd lehúzta a nadrágját és odaszékelt a padlóra.

Ha bele akarjátok dörgölni az orrom, gyertek. – mondta.

Mindenki úgy tett, mintha nem hallaná; Az egyik ember, aki sörrel itatta Klaust, sürgette a felderítő század parancsnokát, hogy avatkozzon közbe.

A kapitány a képébe nevetett.

Úgy nézett rám félig nyitott szemmel – emlékszik vissza Frank Burkhart felderítő. Amikor úgy nézett, én teljesen lefagytam.

Volt, hogy Shriver épp csak visszatért egy küldetésről, már jelentkezett is a következőre. Úgy mozgott, és élt az erdőben, mint senki más. Volt valami furcsa, hatodik érzéke. Állig fel volt fegyverezve.

Shriver egyszer felment a SOG északi parancsnokságára a demilitarizált zónába (DMZ), ahol Jim Storter kapitány közvetlenül a bevetés előtt összetalálkozott vele.

„Mindenhol pisztolyok voltak nála, úgy értem, öt vagy hat .38-as kaliberű revolver volt nála.” Storter megkérdezte tőle:

„Shriver őrmester, szeretne egy CAR-15-öst vagy M-16-ost vagy valami hasonlót? Tudja, hogy a demilitarizált zóna nem egy igazán kellemes hely.”

De Mad Dog így válaszolt: „Nem, azok a hosszú fegyverek bajba sodorják, és különben is, ha ezeknél többre van szükségem, akkor már úgyis mindegy lesz.”

Shriver nagy előnyben részesítette a géppisztolyokat, és a sörétes puskákat, sokszor használt M3 Grease Gunt, vagy UZI-t, lefűrészelt söréteseket. Eltűnése után a Hanoi rádió, ami rendszeresen leközölte a Mad Dog fejére kirótt hatalmas vérdíjat, bejelentette, hogy a VietCong megszerezte Mad Dog M3-ját, de csapattársainak állítása szerint aznap egy UZI-val ment ki a bevetésre.

1968-ban kötelező pihenőre kényszerült az Egyesült Államokban. Bajtársa, a zöldsapkás Larry White Shriverrel lógott. White azt állította, hogy Shriver körülnézett, hogy találjon egy Marlin alsókulcsos puskát .444 Marlin kaliberrel. Egy .444 Marlin egy 240 gr-os .44-es lövedéket lő ki lőtávolságon belül körülbelül 2400 FPS sebességgel. Összehasonlításképpen, egy .44 Magnum revolver általában egy 240 gr-ost lő ki körülbelül 1200 FPS sebességgel. 200 yardról egy .444 Marlin erősebben csap le, mint egy 4 hüvelykes .44 magnum közvetlen közelről. Az emberek grizzlykre és jegesmedvékre vadásznak .444 Marlinnal. Shriver visszaszállította a .444 Marlinját a MACV-SOG központjába, a CCS-be. Viccesen azt mondta, hogy "bunkerek felrobbantására" használta, de tetszett neki, hogy a hatalmas kimeneti sebek félelmet keltenek az ellenségeiben.

Állítólag megesett, hogy a harc hevében, ellenséges egyenruhát viselve berohant az ellenerő vonalai közé, és részlegesen oroszul kiabálva osztott zavarkeltő parancsokat.

1969. április 24-én reggel a SOG támadó százada (Hatchet Force) felsorakozott a dél-vietnami Quan Loi repülőtér mellett, 20 mérföldre a COSVN vélt pozíciójától. A COSVN az észak-vietnami politikai és katonai parancsnokság volt Dél-Vietnamban. De nem volt olyan szilárd szerkezet, mint a Pentagon. A COSVN folyamatosan formálódott falvak szerte Dél-Vietnámban. Ez egy rövid ideig elérhető célpont volt. Küldetésük titkos jellege miatt Shriver egységének az Egyesült Államok Külügyminisztériuma megtagadta a légi eszközök használatának nagy részét. Mielőtt beszállt volna a helikopterébe, Shriver a kísérő barátjához fordult, és Klausra utalva azt mondta: "Vigyázz a fiamra". Amikor a SOG támadó egység felszállt, az első helikoptert mechanikai problémák miatt visszafordították, így Shriver 1. és 2. szakasza egyedül folytatta útját.

Amint leszálltak, ádáz géppuskatűz fogadta őket. Megerősített bunkerekből érkezett a tűz. Shriver rádión jelentette, hogy körülvették őket. Az egység többi tagja elszigetelődött. A felmentési kísérletek kudarcba fulladtak.

Shriver és Montagnard egységei lejelentették, hogy próbát tesznek a géppuskaállások megkerülésére, és semlegesítésére. Néhányan látták hírhedt félmosolyát, ami megerősítette a harcoló hegylakók elszántságát. Aztán talpra álltak és rohamra indultak. Shriver ismét a régi önmaga volt, a félelmet magabiztosság váltotta fel. Agresszívan az ellenséges tűz felé indult, 5 válogatott montagnardja pedig vele futott, miközben átrohantak a repülő golyókon, egy fasoron, egészen a COSVN bunkereinek bejáratáig.

Mad Dog Shrivert soha többé nem látták...
warrior-wednesday-master-sergeant-jerry-mad-dog-shriver-620328.jpg